Tegnap késő este írtam D.R.-nek még egy SMS-t, amolyan "minden mindegy" alapon. Lényege az volt, hogy kitegyem a pontot a mondat végére, ergo búcsút intsek neki, a vele való kapcsolatnak.
Reggel 8 körül keltem, elmentem reggelizni - lassan visszatér némi rendszer az életembe -, és a szobámba visszaérve látom, üzenet érkezett. Nem is gondoltam, hogy ő válaszolt. Nah, egy szó mint száz, még nem ért haza egyáltalán, és érezhetően megbántódott soraimon, "de elfogadom", stb. Hát, mit is mondjak: újfent sikerült mindent pont úgy intéznem, ahogy nem akartam, de hát így jár az olyan ember, aki türelmetlen és végletes. Mint én. Ez van. Természetesen válaszoltam neki, mert ugye ha nem azzal az információval töltöm a hetet, hogy csütörtökön hazatér, akkor nem is úgy állok a dologhoz, és ha a csütörtöki SMS-emre kapok egy "nem vagyok otthon" választ, akkor is másképp szövődik a cselekmény, szóval nem érzem magam egyoldalúan ludasnak a jelenlegi helyzet kialakulásában. Mindenesetre a válaszomban nyitva hagytam a kapukat, rajta áll, jelentkezik-e, ha visszaért.
Tegnap este másik barátommal beszélgettem, és megint igaza volt - neki mindig igaza van, nehéz ezt megemésztenem. Annyit mondott körülbelül, hogy újfent cseszem el a dolgokat, mert nem magamra figyelek, hanem kuszálom a saját életemet, így törvényszerűen következnek be azok az események, amiken aztán napokig nem tudok túllépni.
Ezzel az útravalóval hagyom ma magam mögött a várost, és próbálom rávenni magam, hogy a hétvégén a munkán kívül ne sok mindennel foglalkozzak.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.