A HIV árnyékában

Kis szünet után térek vissza a betűvetéshez ismét, elég mozgalmas napokkal a hátam mögött. Több oka is van, hogy három (vagy négy? - "Bölcsész, ne számolj!") napja nem írtam. Ezek egy része magamban keresendő, ha felületes akarok lenni, akkor elfogadom a lustaság vádját, ha viszont mélyebben kívánná a kedves Olvasó megismerni e sorok éretlen szerzőjének (de)motivációját, akkor elmondom, hogy némi családi bonyodalom, az munkának folyamatosan való elhanyagolása, a szűnni alig akaró aludhatnék, ami az utóbbi napokban rám telepedett, és nem utolsó sorban D.R. hazatérte mind-mind közrejátszott abban, hogy az elmúlt napokban nem született újabb bejegyzés.
A hétvége eseményeit csak felületesen tudom/akarom közre adni, mert úgy hiszem, önmagában olyan problémáról van szó, ami ellen jómagam e jelen helyzetben keveset tehetek. A lényeg, hogy elmúlt cselekedetek és azok elmulasztása okán támadt némi, egyelőre feloldhatatlannak látszó ellentét köztem és apám között, ami azért nem borította fel alapvetően jó és szereteten nyugvó kapcsolatunkat, csupán - hogy egy a légi közlekedésből vett hasonlattal éljek - gépünk légörvénybe került. Jól megrázott mindkettőnket, de továbbra is egy gépen ülünk, egy irányba nézünk és haladunk.
A munkához lassan visszatalálok, ehhez mondjuk a bennem - sikeresen elfojtott, ám - egyre ágaskodó kötelességtudat, és nem utolsó sorban a "meg kell élni valamiből" kényszere egyformán hozzájárult, bár jelenleg sincs financiális vészhelyzet. Azt hiszem, épp ez volt az, ami miatt úgy éreztem, megengedhetem magamnak a hanyagság luxusát, természetesen a magam szerény keretei között, tekintve, hogy csak a fix határidő nélküli munkákat volt merszem kissé elodázni, a folyamatosan érkező ad-hoc munkákat rendre teljesítettem. Jó, ehhez tudni kell azt is, hogy az eseti megbízások azonnal fizető ügyletek, míg az asztalról ideiglenesen száműzött feladatok gazdájának felmenői között az évek során egyre erősödő gyanúm szerint valahol fellelhető Pató Pál úr is.
És hogy kicsit az eltelt napok eseményeinek kronológiájához ismét visszakanyarodjak: hétfőn jelentkezett D.R. Megvallom, nem számítottam rá, bár valahol reménykedtem benne, mert akárhogy is végződik ez az egész, nem szeretem, ha akárcsak egy kis tüske is bennmarad, márpedig bennem volt, nem is egy. Némi írásos üzenetváltás után elmondta, szívesen találkozna velem. El is mentem ebéd után, kiültünk egy belvárosi kerthelyiségbe (ha szabadabban mernék fogalmazni, akkor használnám a "kocsma" kifejezést, de már korábban többen is felhívták a filgyelmemet arra, hogy a kocsma az minimum sötét és füstös, és a benntartózkodók kisfröccsöt fogyasztanak, plusz a vendégség átlag IQ-ja a nyolcvanat ha súrolja - én nem tudom kérem...). Jól éreztem magam, meglepő könnyedséggel tisztáztuk a paranoidnak titulált problémáimból fakadó kérdéseket is. Jelen helyzetben most azt gondolom, igen lehetséges, hogy eltúloztam a reakció hőfokát - magyarul valamelyest túlfűtöttem magam a lehetséges negatív kimenetel tekintetében, de továbbra is fenntartom, hogy igazi megnyugvást csak június 16. fog hozni. Arra viszont nagyon jó volt a beszélgetés, hogy lehiggadjak, és utat engedjek kiváncsiságomnak. Elég sokáig beszélgettünk, aztán ment mindenki a maga dolgára.
Kedden megint találkoztunk, kellemeset sétáltunk a megközelítőleg 36 fokos koranyárinak semmiképpen nem mondható délutánon, és még többet beszélgettünk, mint előző nap. Viszonylag későn értem haza, és a korábban említett, napok óta tapasztalt fáradtság hamar úrrá is lett rajtam, úgyhogy fél 10-kor elnyomott az álom, a filmemet sem tudtam végignézni. Valamikor éjjel ébredtem fel a nagy semmire, amit a monitor felém sugárzott. Kókadtan kászálódtam ki az ágyból, hogy üzemen kívül helyezzem az infrastruktúrát, majd emlékeim szerint már az ágy felé tartva, útközben visszaaludtam, és nem is ébredtem fel egészen 5-ig. Tekintve a korai elalvást nem erőltettem a további henyélést, felkeltem dolgozni, aztán 6-kor mégis visszafeküdtem, ami hiba volt, mert fél 7-kor alig tudtam rávenni magam, hogy kivonszoljam az ülepemet a fürdőszobába.
A mai nap elég rohanós volt, korán el kellett indulnom itthonról, s már előtte, reggel 7-kor kaptam egy hívást, hogy amint tudok menjek, szükség van rám úgy 60 km-rel arrébb. Hát mentem is, és valamivel hat óra után értem haza. D.R. írt napközben 3 üzenetet, ebből 2 egyformát (nem véletlenül, mert a sorrend 1, 2, 1 volt - nah már megint a matematika), amely 2 üzenet eddig tőle nem tapasztalt stílusban és tartalommal érkezett (ezt a legpozitívabb értelemben tessék venni), a sorban második pedig egyszerű értesítés volt arról, hogy ma nem ér rá. Nem bámom, mert kellőképpen kilúgozott a mai nap, és önmagában nem is ez volt jó, hanem hogy írt. A köntöst igyekszem nem túlértékelni, ehhez mérten válaszoltam neki, amire azóta nem reagált, igazából szerintem nincs is mit. :)
Ha összegezni kellene az elmúlt napokat, azt mondanám, sokat higgadtam, sok mindent tanultam, és úgy érzem, lassan a megfelelő szintre - a helyükre - kerülnek bennem az általam fel-felkapott és a magasba röpített dolgok. Mindez bizonyos nyugalmat hoz az életembe, amit nagyon igyekszem megőrizni.