A HIV árnyékában

A mai nap meglehetősen eseménydús volt, ha egy szóval kellene jellemezni, azt mondanám: tikkasztó - minden értelemben. Azért sikerült néhány tanulságot levonni a történetkből, például azt, hogy közel sem veszek fel annyi mindent - értsd: nem idegesítem fel magam annyi hülyeségen - mint korábban. Ezt konkrétan annak kapcsán konstatáltam, hogy tök feleslegesen állítottam be a telefonom ébresztőjét 6:00-ra, és még feleslegesebb volt fél hétkor kiparancsolni magam az ágyból, hogy fél 8-kor elinduljak a dolgomra, ugyanis odaérve kiderült, hogy ma - hetek óta először - nem kellett volna fél 9-kor megjelennem a munka szentélyében. Ez normál körülmények között minimum másfél óra bosszankodást jelentett volna, ezzel szemben röhögtem egy jót az egészen. Hazafelé menet gondolkodtam ezen, és nem akarok egy ilyen önmagában jelentéktelen dologból univerzális következtetéseket levonni, de érzem, hogy változtam, más lett - talán a dolgok helyiértékéhez közelebb áll - a hozzáállásom. Jó érzés volt. Tényleg. Csak azt nem tudom, hogy ahhoz, hogy idáig eljussak, miért kellett szembesülnöm a lehetőséggel, hogy gyakorlatilag halálra ítéltem magam.
Nem akarom túldramatizálni a helyzetet, de - és ez a mai nap második gondolatköre - valójában erről van szó, legyenek a mai antiHIV-koktélok mégoly hatásosak is.
Vannak órák, amikor eszembe sem jut, hogy mivel kell együttélnem, ha beigazolódik, aztán egyszercsak újra eszmélek, és minden egy pillanat alatt újra tudatosulni kezd. Az egyetlen dolog, ami a teljes tudatosulást gátolja, az a bizonyosság hiánya - és nem a remény. És hogy a kutya a saját farkába harapjon: mégiscsak jobb, ha előre felkészülök a legrosszabbra, ergo tudatosítom a követlezményeket, mint ha körmöm szakadtáig a bizonyosság hiányával takarózva tennék magasról az egészre. Nem könnyű dolog, de ha a kettő között ellavírozik az ember, akkor megkímélheti magát a nagy amplitudójú hangulati kilengésektől, és ha már az a célom, hogy "addig" kibírjam, akkor ez sokat lendít-könnyít a szándék megvalósításán. Jellempróbának is felfogható.
A purgatóriumhoz mérhető napi hőmérsékletre tekintettel ma nem mértem lázat, ez önmagában már megnyugtató, hiszen nincs min agyalni. Estefelé egyik legjobb barátomhoz felugorva néhány mondatban összefoglaltam az elmúlt napok eseményeit. Ismerve hipochonder hajlamaimat (a síromon ott fog állni: "Na ugye!") szeretetteljesen közölte velem, hogy majd egy baseball-ütővel ő is indukál néhány tünetet, akkor legalább tudni fogom, mi miért fáj.
És valóban van ebben valami. Olykor nem tudom eldönteni, vajon csupán paranoid szorongásaim kényszerítik rám, hogy ezzel a lehetőséggel napi szinten foglalkozzak, vagy szimplán realista vagyok.
A fentiekben tettenérhető kettősség mindenben megjelenik, de ahogy telik az idő, egyre kevésbé fárasztanak le, egyre távolodom a szélsőségektől, és ez nagyban segít helyreállítani az életvitelemet. Egy biztos: a kétségbeesésen már túl vagyok, de nem kétséges, hogy az előttem álló 20-21 nap még sok próbatételt tartogat a számomra.
Még egy gondolatkört említenék mára, ez pedig D.R.-rel kapcsolatos. Lehet, hogy nem említettem, de holnap tér vissza a városba, és pénteken azt mondta jelentkezik. Majdnem szilárd meggyőződésem, hogy nem fog, de legbelül érzem: várom, hogy jelentkezzen. Nagyon jól esne. Megmagyarázni nem tudom, miért, de várom. A péntek óta eltelt idő alatt valamilyen hajszálvékony, de egyre jobban kikristályosodó köteléket vélek felfedezni, ami ráadásul úgy látszik kialakulni, hogy nem is kommunikáltunk. Furcsa, még nem is nagyon tudok mit kezdeni vele. Egyet viszont színtisztán érzek: nem vagyok szerelmes. Felmerült bennem a kérdés, hogy ha valóban előáll a baj, akkor hogy állnék az ő személyéhez, de még nem sikerült választ adni rá. Talán holnap...