HTML

A HIV árnyékában

Egy felelőtlen nap, és az azt követő három hét: gondolatok, érzések, tények.

Friss topikok

Linkblog

Archívum

2008.06.04. 19:30 JR

Tizenkettedik nap

Kis szünet után térek vissza a betűvetéshez ismét, elég mozgalmas napokkal a hátam mögött. Több oka is van, hogy három (vagy négy? - "Bölcsész, ne számolj!") napja nem írtam. Ezek egy része magamban keresendő, ha felületes akarok lenni, akkor elfogadom a lustaság vádját, ha viszont mélyebben kívánná a kedves Olvasó megismerni e sorok éretlen szerzőjének (de)motivációját, akkor elmondom, hogy némi családi bonyodalom, az munkának folyamatosan való elhanyagolása, a szűnni alig akaró aludhatnék, ami az utóbbi napokban rám telepedett, és nem utolsó sorban D.R. hazatérte mind-mind közrejátszott abban, hogy az elmúlt napokban nem született újabb bejegyzés.
A hétvége eseményeit csak felületesen tudom/akarom közre adni, mert úgy hiszem, önmagában olyan problémáról van szó, ami ellen jómagam e jelen helyzetben keveset tehetek. A lényeg, hogy elmúlt cselekedetek és azok elmulasztása okán támadt némi, egyelőre feloldhatatlannak látszó ellentét köztem és apám között, ami azért nem borította fel alapvetően jó és szereteten nyugvó kapcsolatunkat, csupán - hogy egy a légi közlekedésből vett hasonlattal éljek - gépünk légörvénybe került. Jól megrázott mindkettőnket, de továbbra is egy gépen ülünk, egy irányba nézünk és haladunk.
A munkához lassan visszatalálok, ehhez mondjuk a bennem - sikeresen elfojtott, ám - egyre ágaskodó kötelességtudat, és nem utolsó sorban a "meg kell élni valamiből" kényszere egyformán hozzájárult, bár jelenleg sincs financiális vészhelyzet. Azt hiszem, épp ez volt az, ami miatt úgy éreztem, megengedhetem magamnak a hanyagság luxusát, természetesen a magam szerény keretei között, tekintve, hogy csak a fix határidő nélküli munkákat volt merszem kissé elodázni, a folyamatosan érkező ad-hoc munkákat rendre teljesítettem. Jó, ehhez tudni kell azt is, hogy az eseti megbízások azonnal fizető ügyletek, míg az asztalról ideiglenesen száműzött feladatok gazdájának felmenői között az évek során egyre erősödő gyanúm szerint valahol fellelhető Pató Pál úr is.
És hogy kicsit az eltelt napok eseményeinek kronológiájához ismét visszakanyarodjak: hétfőn jelentkezett D.R. Megvallom, nem számítottam rá, bár valahol reménykedtem benne, mert akárhogy is végződik ez az egész, nem szeretem, ha akárcsak egy kis tüske is bennmarad, márpedig bennem volt, nem is egy. Némi írásos üzenetváltás után elmondta, szívesen találkozna velem. El is mentem ebéd után, kiültünk egy belvárosi kerthelyiségbe (ha szabadabban mernék fogalmazni, akkor használnám a "kocsma" kifejezést, de már korábban többen is felhívták a filgyelmemet arra, hogy a kocsma az minimum sötét és füstös, és a benntartózkodók kisfröccsöt fogyasztanak, plusz a vendégség átlag IQ-ja a nyolcvanat ha súrolja - én nem tudom kérem...). Jól éreztem magam, meglepő könnyedséggel tisztáztuk a paranoidnak titulált problémáimból fakadó kérdéseket is. Jelen helyzetben most azt gondolom, igen lehetséges, hogy eltúloztam a reakció hőfokát - magyarul valamelyest túlfűtöttem magam a lehetséges negatív kimenetel tekintetében, de továbbra is fenntartom, hogy igazi megnyugvást csak június 16. fog hozni. Arra viszont nagyon jó volt a beszélgetés, hogy lehiggadjak, és utat engedjek kiváncsiságomnak. Elég sokáig beszélgettünk, aztán ment mindenki a maga dolgára.
Kedden megint találkoztunk, kellemeset sétáltunk a megközelítőleg 36 fokos koranyárinak semmiképpen nem mondható délutánon, és még többet beszélgettünk, mint előző nap. Viszonylag későn értem haza, és a korábban említett, napok óta tapasztalt fáradtság hamar úrrá is lett rajtam, úgyhogy fél 10-kor elnyomott az álom, a filmemet sem tudtam végignézni. Valamikor éjjel ébredtem fel a nagy semmire, amit a monitor felém sugárzott. Kókadtan kászálódtam ki az ágyból, hogy üzemen kívül helyezzem az infrastruktúrát, majd emlékeim szerint már az ágy felé tartva, útközben visszaaludtam, és nem is ébredtem fel egészen 5-ig. Tekintve a korai elalvást nem erőltettem a további henyélést, felkeltem dolgozni, aztán 6-kor mégis visszafeküdtem, ami hiba volt, mert fél 7-kor alig tudtam rávenni magam, hogy kivonszoljam az ülepemet a fürdőszobába.
A mai nap elég rohanós volt, korán el kellett indulnom itthonról, s már előtte, reggel 7-kor kaptam egy hívást, hogy amint tudok menjek, szükség van rám úgy 60 km-rel arrébb. Hát mentem is, és valamivel hat óra után értem haza. D.R. írt napközben 3 üzenetet, ebből 2 egyformát (nem véletlenül, mert a sorrend 1, 2, 1 volt - nah már megint a matematika), amely 2 üzenet eddig tőle nem tapasztalt stílusban és tartalommal érkezett (ezt a legpozitívabb értelemben tessék venni), a sorban második pedig egyszerű értesítés volt arról, hogy ma nem ér rá. Nem bámom, mert kellőképpen kilúgozott a mai nap, és önmagában nem is ez volt jó, hanem hogy írt. A köntöst igyekszem nem túlértékelni, ehhez mérten válaszoltam neki, amire azóta nem reagált, igazából szerintem nincs is mit. :)
Ha összegezni kellene az elmúlt napokat, azt mondanám, sokat higgadtam, sok mindent tanultam, és úgy érzem, lassan a megfelelő szintre - a helyükre - kerülnek bennem az általam fel-felkapott és a magasba röpített dolgok. Mindez bizonyos nyugalmat hoz az életembe, amit nagyon igyekszem megőrizni.

Szólj hozzá!


2008.05.31. 11:31 JR

Nyolcadik nap

Ma még korbban írok, nem leszek már gépközelben, majd csak holnap este. Törtem a fejem reggel, lesz-e mit írnom fél nap után, főleg hogy tegnap bizonyos szálakat végleg elvarrni véltem. Végül azért bebizonyosodott: minden nap tartogat valami meglepetést.
Tegnap késő este írtam D.R.-nek még egy SMS-t, amolyan "minden mindegy" alapon. Lényege az volt, hogy kitegyem a pontot a mondat végére, ergo búcsút intsek neki, a vele való kapcsolatnak.
Reggel 8 körül keltem, elmentem reggelizni - lassan visszatér némi rendszer az életembe -, és a szobámba visszaérve látom, üzenet érkezett. Nem is gondoltam, hogy ő válaszolt. Nah, egy szó mint száz, még nem ért haza egyáltalán, és érezhetően megbántódott soraimon, "de elfogadom", stb. Hát, mit is mondjak: újfent sikerült mindent pont úgy intéznem, ahogy nem akartam, de hát így jár az olyan ember, aki türelmetlen és végletes. Mint én. Ez van. Természetesen válaszoltam neki, mert ugye ha nem azzal az információval töltöm a hetet, hogy csütörtökön hazatér, akkor nem is úgy állok a dologhoz, és ha a csütörtöki SMS-emre kapok egy "nem vagyok otthon" választ, akkor is másképp szövődik a cselekmény, szóval nem érzem magam egyoldalúan ludasnak a jelenlegi helyzet kialakulásában. Mindenesetre a válaszomban nyitva hagytam a kapukat, rajta áll, jelentkezik-e, ha visszaért.
Tegnap este másik barátommal beszélgettem, és megint igaza volt - neki mindig igaza van, nehéz ezt megemésztenem. Annyit mondott körülbelül, hogy újfent cseszem el a dolgokat, mert nem magamra figyelek, hanem kuszálom a saját életemet, így törvényszerűen következnek be azok az események, amiken aztán napokig nem tudok túllépni.
Ezzel az útravalóval hagyom ma magam mögött a várost, és próbálom rávenni magam, hogy a hétvégén a munkán kívül ne sok mindennel foglalkozzak.

Szólj hozzá!


2008.05.30. 20:00 JR

Hetedik nap

Szokatlanul korán írom a mai bejegyzést, meg is van az okom erre: a mai napot már leírtam magamban; kész, semmit hozni nem tud már. Ennyi.
Délután hőemelkedésem volt, felment 37,4-ig, ami barátaim szerint nem jelent semmit, sőt, egyikőjük szerint én csinálom magamnak az egészet, túl sokat agyalok, és nem jutok előrébb, csak hátra. Tekintve, hogy mikor vele utoljára személyesen találkoztam, még nem voltam annyira deprimált, mint most, meglepett, hogy a hangom alapján fél perc alatt mindennel tisztában volt, és ki is vágta a lényeget: nem tudom közelebb hozni a teszt időpontját, így a legjobb, amit tehetek, hogy nem csinálom ki magam.
Megpróbálom. Persze az, hogy fájnak a lábaim, hogy fáradt vagyok, és minden nap hőemelkedésem van, erőteljesen afelé mutat, hogy valami zajlik odabent. Igen, nagyon nem kellene ezen lovagolnom, mert attól tényleg nem lesz jobb, de látni kell azt is, hogy az ember nem tud mindig úrrá lenni a gondolatain, ill. ha meg kell nyugtatnom magam, ahhoz is kellenek érvek, tények. És ha egyszer a tapasztalatok ellent mondanak a megnyugtatásra való érveknek, akkor veszettül nehéz optimistának lenni. Lehet vitatkozni velem.
Egy hét telt el, és a dolgok mai fényében megmondom őszintén, nevetségesnek találom a prológusban leírtakat. Megint egy ócska illúzió, amibe piszkos jó volt belekapaszkodni. Nem akarok ekkora árat fizetni érte, egyszerűen nem.
Kis előzmény ehhez: tegnap este írtam D.R.-nek egy SMS-t, találkozhatnánk-e valamikor. Nem érkezett válasz. Ma este - másik barátom határozott véleménye ellenére - felhívtam, és - bárcsak a teszt eredményét tudnám ilyen jól megjósolni - nem vette fel a telefont. Na, ez az a pont, ahol kattan a villanykapcsoló, és lőn világosság. Az illúzió homályának vége, tiszta a kép. Persze mint minden igazság, ez is fáj, de nem fogom szétszedni magam emiatt, csak az örök és a világon legbosszantóbb kérdés lóg még a fejem felett: miért? Igazából már nem érdekel a válasz (jó, persze hogy érdekel, de nem hívom fel többször). Addig a vérvételig, és a másnapi-harmadnapi eredményig kell valahogy kizárnom ezt a kérdést a mindennapjaimból. Ami utána jön, az már úgysem enged majd a miértekkel foglalkozni.
Ugye nem kell mondadnom, mennyire szeretném, ha erről az egészről kiderülne, hogy "műbalhé" volt (az idézet másik barátomtól származik). Fel is ajánlottam neki ma, hogy ebben az esetben boldogan állok elébe, és őszintén megpofozhat. "Műbalhé" volt már az életemben, azt hiszem neki szerencséje (ez fosztóképzővel helyénvalóbb lenne) volt többet is végigcsinálni mellettem, de hozzáteszem, nem ilyen jellegű-kaliberű eseményekről volt szó.
Inog alattam a föld, és az az ember, akitől valamilyen szintű megnyugtatást vártam volna, elzárkózik előlem. Ebből nyilvánvalóan levonható több tanulság is, nekem elsőre az szűrődik le, hogy amit korábban éreztem, tapasztaltam, amit mondott, az effektíve nem volt igaz. Tovább megyek: ez alapján tökéletesen reális lehet, hogy HIV+, azaz megint elcsesztem, de ezúttal "nem kicsit, nagyon."
Ennek kapcsán végiggondoltam az elmúlt 8 évet, amióta gyakorlatilag meleg vagyok, és így is élek, és ugyanerre a következtetésre jutottam: illúziók, tízkörömmel való ragszkodás hozzájuk, homály és köd, és mindemellett a meggyőződés: helyesen cselekszem és gondolkodom, és megéri. Hát kérem szépen, TÉVEDÉS. Az egész minden egy orbitális tévedés, és most lehet, hogy e tévedésért kőkeményen megfizetek, pedig lelkem rajta: hittel és meggyőződéssel csak a boldogságot kerestem. Több nekifutás és gondolatmenet után fogalmazódott meg bennem, hogy tulajdonképpen az életem szinte egyenest ebbe kell hogy torkoljon, mert soha nem voltam képes meglátni a valósat, a reálisat. Ha így nézem, marad pár évem, amit talán nyitott szemmel élhetek végig, de ott fog lebegni azért Damoklész kardja. Jó, nyilván nem kellene egy hét alatt idáig eljutnom, még gondolati síkon sem, na de kérdem én, ki képes szenvtelenül végigücsörögni három hetet, egy megjósolhatatlan eredményre várva?
Az is rendben van, hogy jelenleg a hangulati indexem 10/1-es, és nyilván most, hogy kíiírom magamból ezeket a gyötrelmeket, valamivel jobb lesz, és azt is felfogom, hogy nem kell szétszednem magam, pláne nem a bizonyosság megszerzése előtt, de számomra ez önmagában igen kardinális dilemma...

Szólj hozzá!


2008.05.29. 23:34 JR

Hatodik nap

A mai napon kevés pozítivumról tudok beszámolni. Ismét erőtt vett rajtam a félelem, és valahogy ma megint azt éreztem, hogy nagyobb az esély a bajra, mint azt eddig gondoltam. Fáradt vagyok reggel óta, fájnak a lábaim is, bár ezt most jópár sör után kevésbé érzem, de az fix, hogy nem a sör a megoldás még a lábfájásra sem.
Őszintén bevallom, az egész napom a HIV pozitivitás és D.R. körül forgott, kevés egyéb mással tudtam foglalkozni. Azt is megvallom, írtam neki egy SMS-t, hogy is van, és van-e kedve találkozni valamikor. Nem válaszolt, aztán amikor később hívtam, már ki volt kapcsolva. Nyilván fáradt, az időeltolódás is kivesz az emberből ilyenkor épp eleget. Azért egy válasz jól esett volna, de hát botor dolog lenne elvárni egy este után akármit is. Meg kell hagyni, még mindig hajlandó vagyok széllel szemben p×sálni... :D
Tegnap az egyik legjobb barátom - ketten vannak: egyik, és másik - megjegyezte, hogy ha szerelmes merek lenni, alaposan felpofoz. Erreföl megerősítettem neki is, hogy nem érzek így, de megjegyezte, hogy amit a tegnapi bejegyzésben írtam, az - tetszik vagy nem - megint egyfajta függőség kialakulására utal, még ha vékony kötelékként jellemzem is. Ez a dolog azóta nem hagy nyugodni, szöget ütött a fejemben, és folyton folyvást jár az agyam, mert akárhogy is nézem, egy bizonyos szemszögből valóban erről van szó, és ha a fene fenét eszik is, akkor sem tudok szabadulni attól, hogy vártam/várom a jelentkezését. Ehhez képest az SMS-emre sem válaszolt - ezt most valóban betudom a hosszú utazásnak - de ha holnap sem érkezik semmi válasz, akkor aztán muszáj lesz - és ebben eltökélt vagyok - a csírákat is eltiporni, mert akkor a saját érdekemben tilos lenne bármilyen kapcsolat további keresése, fenntartása. Gondolkodtam ezen a köteléken is. Igazából először az fogalmazódot meg bennem, hogy ha valóban HIV+ lettem álatala, akkor ez is már önmagában egy láncszem, ami összefűz bennünket, persze azt is rögtön felfogtam, hogy ha ez így van, az még nem jelenti azt, hogy ő is így gondolja. És ha nem gondolja így, akkor valóban egy szerencsétlen balfék vagyok, aki még egy ilyen megpecsételt helyzetben is kapaszkodni akar valakibe, akihez valamilyen szinten köze van/volt, és még mindig nem képes a saját közvetlen érdekeit szem előtt tartani. Ennyire azért már nem hagyom magam letenni, úgyhogy komolyan eltökéltem, hogy nem írok neki több SMS-t, legalább is amíg nem jön valamilyen válasz. Én léptem, kérdeztem, nyitottam, ha ezek után nem tart érdemesnek egy válaszra, nincs is mit keresnem tovább. Lelkiekben készülök erre, egy jóbarátommal fogadtam is egy üveg pezsgőben, hogy hétfőig nem fog jelentkezni. Úgy értem, én tettem a NEM-re. Persze szívesen elveszteném a fogadást, de azért nem mentem vona bele, ha nem látnám reális esélyét annak, hogy D.R. lelép/lelépett a színről. Valahol érzem, hogy nem fog jelentkezni, és azt hiszem, el tudom fogadni, ha így lesz.
Időközben egész baráti, bár kissé egyoldalú viszony alakult ki köztem és K.P. között, akit a múlt héten ismertem meg, és kétszer is találkoztunk, és aki eddig többnyire kedves, de elég zárkózott ember benyomását keltette. Nem mondom, lett volna alkalom/alkalmam arra, hogy úgymond intimebb viszonyba kerüljünk, de egész egyszerűen nem lennék képes jelen helyzetben kitenni őt annak, hogy bármi baja származzon a velem való együttlétből. Azt hiszem ez a két ember jelenleg sok is az én lelkiismeretemnek. Ugyanakkor érzem, hogy kell valaki, de ebben a szituációban az eszem azt mondja, - ha ugyan, akkor - egyelőre csak D.R.-rel szabad bármilyen szinten folytatni a kapcsolatot, de ugye ehhez ő is kell. Nem mondom, hogy könnyű lesz megemészteni a történtek után, ha örökre eltűnik, de készen állok rá, mert annyira nem érintett meg, hogy ismét bele kellene halnom az újabb veszteségbe. Persze ha pozitív lesz a lelet, mindenképpen fel fogom keresni, akkor nem engedek ebből, mert ha mást nem, az indítékát meg akarom tudni, még ha nem is segít már a helyzetemen, akkor is.
Szóval megvárom a holnapot egyszer, mit is hoz, mi tellik tőle, aztán majd ismét levonom a konzekvanciákat. Nagy közhely, de minden nap tanul az ember valamit.
Eltökéltem, hogy poztív eredmény esetén mindenképpen társadalmi munkát vállalok, mindegy milyent, de vagy a HIV/AIDS megelőzés, vagy az utógondozás területén, még ha magam is arra szorulok majd. Érzek magamban annyit, hogy tudjak adni. Alapvetően ez eddig is jellemző volt rám, csak nem mindig a megfelelő embert/embereket választottam ki ehhez - ami mindig utólag derült ki természetesen. Nem érzem, hogy megfogyatkoztam volna, a szándék él bennem, és ha olyan helyzet adódik, élni fogok vele, talán mások hasznára válhat(ok).
Ma megint sokat gondolkodtam azon, hogyan élek majd, ha pozítív erdmény születik, és az iménti elhatározáson kívül csak az újra kicsúcsosodó bánatot, és az azt követően feléledő optimizmust éltem át, azaz semmivel nem vagyok okosabb, mint tegnap. Jó, lehet hogy ehhez a mai általánosan depresszív hangulat is hozzájárult, ezért nem predesztinálom magam erre, de  tényként mondhatom, hogy ma elég feketén láttam a jövőm, dacára minden újragondolt logikus esély-latolgatásnak, ami már szinte a mindennapok részévé, egyfajta rutinfolyamattá vált.
És hogy ismét átessek a ló másik oldalára, elmondom, hogy újra nagyon hiányzik valaki, akit érdekel, hogyan érzek, mi van velem, és akinek van egy kedves szava hozzám. Nem a barátaimról beszélek, mert ők tényleg nagyon odafigyelnek rám. Azt hiszem, kicsit visszatérni látszik az a velemszületett hibám, ősi igényem, hogy legyen mellettem valaki. Úgy. Igen, úgy. Nem szó szerint kell érteni, jólfelfogott érdekem, hogy ne szó szerint legyen mellettem, hanem kicsit magasabb, értsd: távolibb - nem mélyebb - szinten.
Igyekszem erre nem az első szembejövő embert kijelölni (lásd D.R.), és azt hiszem, menni fog.

Szólj hozzá!


2008.05.28. 21:32 JR

Ötödik nap

A mai nap meglehetősen eseménydús volt, ha egy szóval kellene jellemezni, azt mondanám: tikkasztó - minden értelemben. Azért sikerült néhány tanulságot levonni a történetkből, például azt, hogy közel sem veszek fel annyi mindent - értsd: nem idegesítem fel magam annyi hülyeségen - mint korábban. Ezt konkrétan annak kapcsán konstatáltam, hogy tök feleslegesen állítottam be a telefonom ébresztőjét 6:00-ra, és még feleslegesebb volt fél hétkor kiparancsolni magam az ágyból, hogy fél 8-kor elinduljak a dolgomra, ugyanis odaérve kiderült, hogy ma - hetek óta először - nem kellett volna fél 9-kor megjelennem a munka szentélyében. Ez normál körülmények között minimum másfél óra bosszankodást jelentett volna, ezzel szemben röhögtem egy jót az egészen. Hazafelé menet gondolkodtam ezen, és nem akarok egy ilyen önmagában jelentéktelen dologból univerzális következtetéseket levonni, de érzem, hogy változtam, más lett - talán a dolgok helyiértékéhez közelebb áll - a hozzáállásom. Jó érzés volt. Tényleg. Csak azt nem tudom, hogy ahhoz, hogy idáig eljussak, miért kellett szembesülnöm a lehetőséggel, hogy gyakorlatilag halálra ítéltem magam.
Nem akarom túldramatizálni a helyzetet, de - és ez a mai nap második gondolatköre - valójában erről van szó, legyenek a mai antiHIV-koktélok mégoly hatásosak is.
Vannak órák, amikor eszembe sem jut, hogy mivel kell együttélnem, ha beigazolódik, aztán egyszercsak újra eszmélek, és minden egy pillanat alatt újra tudatosulni kezd. Az egyetlen dolog, ami a teljes tudatosulást gátolja, az a bizonyosság hiánya - és nem a remény. És hogy a kutya a saját farkába harapjon: mégiscsak jobb, ha előre felkészülök a legrosszabbra, ergo tudatosítom a követlezményeket, mint ha körmöm szakadtáig a bizonyosság hiányával takarózva tennék magasról az egészre. Nem könnyű dolog, de ha a kettő között ellavírozik az ember, akkor megkímélheti magát a nagy amplitudójú hangulati kilengésektől, és ha már az a célom, hogy "addig" kibírjam, akkor ez sokat lendít-könnyít a szándék megvalósításán. Jellempróbának is felfogható.
A purgatóriumhoz mérhető napi hőmérsékletre tekintettel ma nem mértem lázat, ez önmagában már megnyugtató, hiszen nincs min agyalni. Estefelé egyik legjobb barátomhoz felugorva néhány mondatban összefoglaltam az elmúlt napok eseményeit. Ismerve hipochonder hajlamaimat (a síromon ott fog állni: "Na ugye!") szeretetteljesen közölte velem, hogy majd egy baseball-ütővel ő is indukál néhány tünetet, akkor legalább tudni fogom, mi miért fáj.
És valóban van ebben valami. Olykor nem tudom eldönteni, vajon csupán paranoid szorongásaim kényszerítik rám, hogy ezzel a lehetőséggel napi szinten foglalkozzak, vagy szimplán realista vagyok.
A fentiekben tettenérhető kettősség mindenben megjelenik, de ahogy telik az idő, egyre kevésbé fárasztanak le, egyre távolodom a szélsőségektől, és ez nagyban segít helyreállítani az életvitelemet. Egy biztos: a kétségbeesésen már túl vagyok, de nem kétséges, hogy az előttem álló 20-21 nap még sok próbatételt tartogat a számomra.
Még egy gondolatkört említenék mára, ez pedig D.R.-rel kapcsolatos. Lehet, hogy nem említettem, de holnap tér vissza a városba, és pénteken azt mondta jelentkezik. Majdnem szilárd meggyőződésem, hogy nem fog, de legbelül érzem: várom, hogy jelentkezzen. Nagyon jól esne. Megmagyarázni nem tudom, miért, de várom. A péntek óta eltelt idő alatt valamilyen hajszálvékony, de egyre jobban kikristályosodó köteléket vélek felfedezni, ami ráadásul úgy látszik kialakulni, hogy nem is kommunikáltunk. Furcsa, még nem is nagyon tudok mit kezdeni vele. Egyet viszont színtisztán érzek: nem vagyok szerelmes. Felmerült bennem a kérdés, hogy ha valóban előáll a baj, akkor hogy állnék az ő személyéhez, de még nem sikerült választ adni rá. Talán holnap...

Szólj hozzá!


2008.05.27. 18:39 JR

Negyedik nap

Az első nap reggelén, majd az azt követő két napban a két véglet között csapongtam: lehetetlen - de még mennyire lehetséges. Barátaimmal átbeszéltem a történteket, a motivációt, a megérthetetlent és megmagyarázhatatlant, esélyeket, lehetőségeket.
Végigolvastam a neten a szakmai publikációkat, statisztikákat, megnéztem interjúkat, elemzéseket, valószínűségszámításokat, és rájöttem: jók a kilátások. DE: az 1:300 fertőzés-átviteli esélynél (valahol ezt az értéket olvastam) az 1 is sok, ha pont én vagyok az.
Mától figyelem magam, a testem, nézem a tüneteket, jelentkeznek-e. Ma egyszer mértem lázat: 36,8 volt, önmagában semmi. Kicsit fájnak a lábaim, de ezt egyenlőre nem akarom ennek betudni, ez adódik a munkámból is, ugyanis ülve végzem. :(
Az utóbbi napokban nőtt az alvásigényem, de ez még önmagában nem nevezhető fáradékonyságnak, tekintve hogy az elmúlt hetekben kevés jól átaludt éjszakám volt. Hosszú napokig minden éjjel valamivel négy óra után ébredtem, először nem is tudtam visszaaludni - na az az igazi kínlódás, olyankor tényleg "állni látszék az idő". Aztán napok alatt kialakult a "nemgondoloksemmirecsakarrahogyalszom" technikám, így sikerült - több újabb ébredéssel szaggatva ugyan, de - visszaaludnom. Egyszóval most még örülni kell a jó alvókának, aztán a többi majd kiderül.
Nyirokcsomóimat végigtapogatva semmilyen elváltozást nem észleltem eddig.
Felfogva, de még mindig el nem fogadva a fertőzés lehetőségét elhatároztam, hogy a tesztet a kellő idő elteltével azonnal megcsináltatom. Az ÁNTSZ telefonos tájékoztatása szerint az ablakperiódus az itt használt tesztek esetében 3 hét. Ez azt jelenti, hogy 06.16-án megyek vérvételre, és 17-én, vagy 18-án lesz eredmény. Ha erre gondolok, az őrület környékez, de mivel nincs más választásom, így inkább nem gondolok az időpont távoliságára. Figyelek magamra, és írom a blogot, hátha könnyebb lesz nekem, és hátha érdekel mást.

Szólj hozzá!


2008.05.27. 12:08 JR

Prológus

Négy nap telt el azóta, hogy fogalmam sincs mi által vezérelve, de nem gondolkodtam, illetve nem eléggé komolyan, s ebből fakadóan felmerült, hogy megpecsételtem saját sorsomat.
A barátaim szerint amúgy túl sokat gondolkodom; hát most itt a kivétel, ami erősíti a szabályt.
Péntek volt. Az elmúlt hetek-hónapok-évek csalódásai teljesen felborították a szépen, tudatosan felépített elképzeléseket az életről, az életemről, és bár hoztak sok egyéb más, pozitívnak mondható élményt, tanulságot is, mégis oda jutottam, hogy elveszni éreztem magam a körülöttem heverő romok között.
Ha az ember tudattalanul - vagy talán mégis tudatosan, de soha ki nem mondva - valami miatt mindig úgy alakítja az életét, hogy legyen mellette valaki - nem akárki, valaki! -, és aztán hosszú - nem feltétlenül nehezen meghozott - kompromisszumok sorával alá is támasztja mindezt, s végén mégis összedől, akkor úgy hiszem, joggal érezheti az értelmetlenség fájdalmát. Persze, megkaptam erre az önsajnálat bélyegét - így is tekintetünk erre, de aki átélte már azt, amiről beszélek, az tudja, hogy ezt nem csupán az önsajnálat mondatja velem: űr keletkezett, és nem csak a Másik fél hirtelen eltűnése, hanem maga a kapcsolat jelentette értékek köddé válása miatt is.
A lábam alól kicsúszott a talaj, céltalannak éreztem és érzem magam. Ezen változtatni szándékozván született az elhatározás: új dimenziókat kell nyitni párkapcsolati téren. Mindezt egy laza, kötetlen, de tisztességes és egymás bizonyos szintű tiszteletén alapuló, elviekben baráti, de gyakorlatban mégiscsak impulzívabb, szexuális töltettel is rendelkező kapcsolat formájában gondoltam megvalósítani.
Tettem is lépést ennek irányában, ekkor került a színre - hívjuk így: - D.R.
D.R. jól szituált, tanult-művelt, földönjáró ember benyomását keltette az előzetes, chates beszélgetés során, így néhány óra elteltével a találkozásra terelődött a szó, amiből meghívás született. Felmentem hozzá sörözni.
Általános beszédtémák után érintettük az élet kisebb-nagyobb dolgait, tanulást, munkát, a melegeket, más földrészeket és az ottani élet sajátjait, egzisztenciát, egykorvolt és jelen terveket, szerelmeket, csalódásokat, új elképzeléseket. A sör közben fogyott.
A beszélgetés valamelyest elülni látszott, amikor egy több forulatos mondat formájában elhagzott részéről a kérdés: mit szólnék, ha azt kérdezné, nem megyünk-e fürdeni. Először nem értettem, de fél másodperc késéssel elért a tudatomig a kérdés, és magamat is  meglepő módon rávágtam: menjünk.
Szép nagy kád volt a fürdőszobában, tele is engedte forró vízzel. Ez volt az este azon pontja, ahol el tudtam lazulni. Semmi nem történt, feküdtünk a kád vízben, kortyoltuk a sört (...az értelmiségiek második útja...) és egyszerűen jó volt. Csak úgy jó. Minden nélküli jó. Nem tudom mennyi idő telt el, mert az idő múlását csak a víz hűlése érzékeltette, ha ez  a fizikai törvényszerűség nem következik be, órákat feküdtem volna a kádban elterülve. Kedves simogatások, félhomályban kószáló pillantások, egy-egy szelid érintés fűtötték a hangulatot. Közben röviden beszélgettünk, el-el engedve a fonalat, majd újakat ragadtunk meg, közben élveztük az intimitás és a melegség oldotta légkört.
Aztán valahogy elpattant a húr, és feltörtek a mélyben rejlő vágyak.
Fél perc múlva az ágyban feküdtünk, és kezdtük megízlelni a másik testét, néha-néha a lelkünk is összeért - ezt szóvá is tettem, mert mindenre, de erre végképp nem számítottam. Lehet, hogy ez volt az az érzés, ami a későbbieket indukálta, nem tudom, mert logikus gondolatmenettől idegen mindaz, ami történt. Megkérdeztem, nem csinálunk-e hülyeséget. Azt mondta: nem vagyok beteg. Jó, én sem: szeretkeztünk. Óvszer nélkül...
Az ágyból kikelve lezuhanyoztunk, majd - meglehetősen homályos, hogy miért, de - elég gyorsan felöltöztünk. Leheveredtem a díványra, ő szemközt telepedett le. Pár perc után felmerült bennem az igény, hogy közelebb legyek hozzá - nem ellenkezett - ezért fejemet az ölére hajtva, arccal a plafon felé feküdtem, így beszélgettünk még egy fél órát.
Későre járt már, indulni készültem. Az ajtóban megöleltem - jól esett, de miért? Kifelé menet mondtam neki, keressen majd; a liftet várva mondta: csütörtök-péntek-szombaton jelentkezik. Hazajöttem, nagyon jól aludtam.
Másnap reggel pedig elkezdődött a pokol...

Szólj hozzá!