Délután hőemelkedésem volt, felment 37,4-ig, ami barátaim szerint nem jelent semmit, sőt, egyikőjük szerint én csinálom magamnak az egészet, túl sokat agyalok, és nem jutok előrébb, csak hátra. Tekintve, hogy mikor vele utoljára személyesen találkoztam, még nem voltam annyira deprimált, mint most, meglepett, hogy a hangom alapján fél perc alatt mindennel tisztában volt, és ki is vágta a lényeget: nem tudom közelebb hozni a teszt időpontját, így a legjobb, amit tehetek, hogy nem csinálom ki magam.
Megpróbálom. Persze az, hogy fájnak a lábaim, hogy fáradt vagyok, és minden nap hőemelkedésem van, erőteljesen afelé mutat, hogy valami zajlik odabent. Igen, nagyon nem kellene ezen lovagolnom, mert attól tényleg nem lesz jobb, de látni kell azt is, hogy az ember nem tud mindig úrrá lenni a gondolatain, ill. ha meg kell nyugtatnom magam, ahhoz is kellenek érvek, tények. És ha egyszer a tapasztalatok ellent mondanak a megnyugtatásra való érveknek, akkor veszettül nehéz optimistának lenni. Lehet vitatkozni velem.
Egy hét telt el, és a dolgok mai fényében megmondom őszintén, nevetségesnek találom a prológusban leírtakat. Megint egy ócska illúzió, amibe piszkos jó volt belekapaszkodni. Nem akarok ekkora árat fizetni érte, egyszerűen nem.
Kis előzmény ehhez: tegnap este írtam D.R.-nek egy SMS-t, találkozhatnánk-e valamikor. Nem érkezett válasz. Ma este - másik barátom határozott véleménye ellenére - felhívtam, és - bárcsak a teszt eredményét tudnám ilyen jól megjósolni - nem vette fel a telefont. Na, ez az a pont, ahol kattan a villanykapcsoló, és lőn világosság. Az illúzió homályának vége, tiszta a kép. Persze mint minden igazság, ez is fáj, de nem fogom szétszedni magam emiatt, csak az örök és a világon legbosszantóbb kérdés lóg még a fejem felett: miért? Igazából már nem érdekel a válasz (jó, persze hogy érdekel, de nem hívom fel többször). Addig a vérvételig, és a másnapi-harmadnapi eredményig kell valahogy kizárnom ezt a kérdést a mindennapjaimból. Ami utána jön, az már úgysem enged majd a miértekkel foglalkozni.
Ugye nem kell mondadnom, mennyire szeretném, ha erről az egészről kiderülne, hogy "műbalhé" volt (az idézet másik barátomtól származik). Fel is ajánlottam neki ma, hogy ebben az esetben boldogan állok elébe, és őszintén megpofozhat. "Műbalhé" volt már az életemben, azt hiszem neki szerencséje (ez fosztóképzővel helyénvalóbb lenne) volt többet is végigcsinálni mellettem, de hozzáteszem, nem ilyen jellegű-kaliberű eseményekről volt szó.
Inog alattam a föld, és az az ember, akitől valamilyen szintű megnyugtatást vártam volna, elzárkózik előlem. Ebből nyilvánvalóan levonható több tanulság is, nekem elsőre az szűrődik le, hogy amit korábban éreztem, tapasztaltam, amit mondott, az effektíve nem volt igaz. Tovább megyek: ez alapján tökéletesen reális lehet, hogy HIV+, azaz megint elcsesztem, de ezúttal "nem kicsit, nagyon."
Ennek kapcsán végiggondoltam az elmúlt 8 évet, amióta gyakorlatilag meleg vagyok, és így is élek, és ugyanerre a következtetésre jutottam: illúziók, tízkörömmel való ragszkodás hozzájuk, homály és köd, és mindemellett a meggyőződés: helyesen cselekszem és gondolkodom, és megéri. Hát kérem szépen, TÉVEDÉS. Az egész minden egy orbitális tévedés, és most lehet, hogy e tévedésért kőkeményen megfizetek, pedig lelkem rajta: hittel és meggyőződéssel csak a boldogságot kerestem. Több nekifutás és gondolatmenet után fogalmazódott meg bennem, hogy tulajdonképpen az életem szinte egyenest ebbe kell hogy torkoljon, mert soha nem voltam képes meglátni a valósat, a reálisat. Ha így nézem, marad pár évem, amit talán nyitott szemmel élhetek végig, de ott fog lebegni azért Damoklész kardja. Jó, nyilván nem kellene egy hét alatt idáig eljutnom, még gondolati síkon sem, na de kérdem én, ki képes szenvtelenül végigücsörögni három hetet, egy megjósolhatatlan eredményre várva?
Az is rendben van, hogy jelenleg a hangulati indexem 10/1-es, és nyilván most, hogy kíiírom magamból ezeket a gyötrelmeket, valamivel jobb lesz, és azt is felfogom, hogy nem kell szétszednem magam, pláne nem a bizonyosság megszerzése előtt, de számomra ez önmagában igen kardinális dilemma...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.